Szkerice-Bélavár / Scärisoara-Belioara

Románia, Gyalui-havasok

Húsvéti kökörcsin-túra a Szkerice Bélavárban (Bélavára-körtúra)

Tavaly késő őszi bihari túránkon beszélgettünk Zsolcsival, hogy mi lenne, ha a húsvétot Kalotaszegen töltenénk. Számomra Cseléék útja volt az ösztönző, Zolcsinak pedig nyilván a tánc tette vonzóvá ezt a vidéket. Majd összeállítottam egy programtervet, amely rajtunk kívül három családnak is felkeltette az érdeklődését. Így összeállt az utazókeret, 13 fő.

Pénteken munka után, negyed 5-kor beszéltük meg a találkozót a Mikepércsi útnál lévő MOL-kútnál. Kis csúszással összegyűlt a három kocsi, és fél 5 felé el is tudtunk indulni Körösfő felé. Az út egészen jó minőségű, csak elvétve volt néhány kátyú. Ettől függetlenül a 185 km-es utat 3:30 alatt sikerült megtennünk (a KRESZ szabályait betartva). Kedves házigazdáinknak (Kovács Attila és felesége) este 8 órára jeleztük az érkezésünket, ami percre pontosan be is következett. A szállásunk elfoglalása után megnéztük a tisztaszobát és csodáltunk a sok-sok értéket. Majd beindult a sáska-hadművelet, pusztítottuk az ételeket, italokat. Valamikor éjfél után tértünk nyugvóra azzal a tudattal, hogy 5-kor ébresztő.

Hajnalban fél 4-kor felébredtem és nem igazán tudtam visszaaludni, csak forgolódtam az ágyban. Igazából már nagyon vártam a bélavári utunkat a rengeteg tavaszi virággal. Így aztán 4 után nem sokkal kimentem, és már Zolcsi is fent volt Sanyi jóvoltából. Felvetettem neki, hogy nem szeretne-e velem elsétálni a templomig. Mivel ő sem tudott aludni, így csaptunk egy hajnali kört a faluban, melynek legszebb része a kivilágított templom volt. Mire visszatértünk Sanyi is felkelt, így elkezdtük a reggeli előkészületeket és az ébresztést. Mindenki fegyelmezetten tartotta a tempót, így egy közösen elfogyasztott reggeli után fél 7 előtt el tudunk indulni a tőlünk ~100 km-re lévő Felső Podsága felé.

Magyarlónáig jó az út, majd fokozatosan egyre rosszabb. Az egyharmada után inkább a katasztrofálisan rossz jelzőt lehetne rá aggatni. Az idő pedig az előrejelzésekkel ellentétesen nem volt túl vidám, egyfolytában szakadt az eső. Már gondolkozóba is estem, hogy nem kellene esetleg változtatni a programon, de reménykedtünk benne, hogy talán még is jó lesz. Mire megérkeztünk túránk indulópontjához (2 óra 15 perc utazás után) kegyes lett hozzánk az idő, már csak éppen csepergett.

9 után néhány perccel elkészült az indulókép. Jó volt látni az igen népes női szakaszt. A faluban néhány móccal "szóba elegyedtünk", amiből egyetlen dolog jött át számunkra: a kedvesség. Jó hangulatban közelítettünk meg a sziklákat, amely most sejtelmes, de mégis mindenki számára csodálatos arcát mutatta. Egy bő fél óra múlva elértük a bélavári-kört jelző piros o jelzésű turistautat. Kissé feljebb a házikónál néhányan könnyítettek a felszerelésen, mivel mondtuk, hogy innentől kezdve a folyamatos emelkedő majd gondoskodik a melegről. Néhány tíz méterre ettől a helytől Sanyi számára megkezdődött a paradicsom. A csapat számára beindult a továbbképzés kiegészítve a vizsgáztatásommal. Néhány négyzetméteren valóban rengeteg virág fogadott bennünket. Amelyeket már felismertem: tüdőfű, májvirág, odvas és ujjas keltike, galambvirág, bogláros szellőrózsa és amelyeknek most tanultam meg a nevét: erdei kutyatej, aranyos veselke. No, és a csúcspont, főleg Sanyi számára, aki már régóta szeretett volna látni: kapotnyak. Egy bő negyedórát biztosan eltöltöttünk mire mindenki bevéste a neveket, majd továbbhaladtunk a kaptató felé. Menetközben újabb virágra találtunk: berki szellőrózsa. Az emelkedőn időnként meg-megálltunk és gyönyörködtünk a felhőkbe burkolózott sziklavilágban, a fák között megbúvó kis házban. Majd betérve az erdőbe újabb fajok. Először a levélszőnyeget áttörő rózsaszínű virágra, a vicsorgóra hívta fel Sanyi a figyelmünket, majd egy számára is ismeretlen virág nyűgözte le. Elindult a meghatározás. Igaz jól felkészült a barátom, növényhatározó is volt nála, de nem sikerült a beazonosítás. Míg ő el volt, mi Fannikával továbbhaladtunk és ebből, a még ismeretlen nevű virágból (később megtudva: ikrás fogasír) egy szőnyegnyit látunk, utána pedig még többet. Hívjuk Sanyit, akit teljesen lenyűgözött a látvány. Azt gondoltuk, hogy sok szép tavaszi virág lesz. De, hogy ennyi! No, és még alig mentünk valamit.

A fotózás után futás a többiek után, akik már a sziklás részen járnak. Gyorsan utolértük őket, mert ők is belefeledkeztek a látványba, a várva várt leánykökörcsinekbe. Leírhatatlanul különleges élmény volt látni a még éppen bimbózó kökörcsineket, ahogyan a vízcseppekben, mint apró gyöngyökben fürödtek. Újabb bő negyedóra telt el a fotózással, csak szaladtunk egyiktől a másikig, és mindig azt éreztük: ez szebb, mint az előző. Miután a csapat elindult, újra csak követni tudtuk őket. Persze az igen erős kaptató (közben egy rövid kis sziklás betét, ami esőben igen csúszós is lehet) kissé megfékezte a csapatot, így még is sikerült beérnünk őket. A kis réten gyenge kísérletet tettem, hogy együnk, de Sanyi kifejtette, hogy nincs rá idő, menni kell tovább. Így csak egy kis csokit tömtem magamba, és kapkodtam a lábam. Egy kisebb patakon átkelve hóvirágok bukkantak fel előttünk. A sok információ káros hatása is megmutatkozott: egyik barátunk már ezt is galambvirágnak nézte. Majd a bükkösben felfelé haladva a móc házak előtt a patak partján óriási mocsári gólyahírek pompáztak. Nem messze tőlük pedig a tavaszi kankalin bontogatta szirmait. Tudtuk, hogy még két kaptató van, az első ezek közül rövidebb. Szokásos módon, fotós szenvedélyem miatt hátul zárva a sort, egyszer csak hallom: gyere már, siess! Mi lehet fönt? Mikor felértem megtudtam: ott álltunk a Bélavár oldalában temérdek virág között, előttünk pedig a távolban az Erdélyi-Szigethegység második legmagasabb kiemelkedése, az Öreg-havas zárta a panorámát. Nevét meg nem hazudtolva havasan. Bárki bármennyire is elfáradt, kárpótolta a látvány. Jobbra feltekintve pedig már láttuk a Bélavár tetején lévő fehéres sziklákat is. Az utolsó, kissé hosszú kaptató következett. Persze itt újabb élmény tette változatossá az utat: kárpáti sáfrányokra bukkantunk. Eleinte csak néhány szálra, majd egyre többre. Felérve a kék + jelzéshez az északi oldalon még több sáfrány köszöntött. Innentől kezdve szinte már csak lefelé kell mennünk - ezzel vigasztaljuk azokat, akik kicsit megfáradtak a ~800 szinttől.

A sáfrányokat elhagyva egyre több és egyre szebb leánykökörcsineket láttunk. Majd a korlátot elhagyva letelepedtünk a fűben. Körülöttünk százával a kökörcsinek, jobbra tőlünk a sziklák mögött az Öreg-havas, körülöttünk a Bélavár szikla alakzatai, előttünk pedig a völgy ahonnan feljöttünk. Kissé balra a Bedellő sziklái, előttünk pedig a Szigethegység csúcsai zárják a látóhatárt. Ebéd után hármunk (Sanyi, Józsi és én) kivétel mindenki aludt egy jó háromnegyedórát ebben a végtelen nyugalmat árasztó tájon napfényben fürödve. Mi csendesen beszélgettünk, fotóztunk és csak csodálkoztuk, hogy lehet ez ilyen gyönyörű. Majd felkeltve a csapatot továbbhaladtunk. Találkoztunk egy budapesti-kolozsvári párral, tőlük tudtuk meg az ikrás fogasír nevét. Lefelé menet még szebb májvirágok láttunk mint eddig, és ismét egy újabb faj, a farkas boroszlán késztetett megállásra. Persze a virágokon túl a táj is gyönyörű, előttünk a Pociovalistei-szoros, háttérben pedig a Székelykő is feltűnt. Ezután folyamatosan, elég erősen ereszkedtünk lefelé. Meg is állapítottuk, hogy a bélavár-kört így sokkal jobb bejárni. Elválva a kék + jelzéstől jobbra kanyarodtunk a Bélavár lába alatt vezető völgyben, ahol egy-két martilapu is felbukkant. Sajnos nem sütött a nap és nem volt kék az ég, de ne panaszkodjunk. Mi két éve úgy láttuk, ez a látvány most a többieknek nem adatik meg. De így is szép. A szikláktól pedig két csokor leánykökörcsin búcsúztatott. Ezek a virágok pedig pont olyanok, mint amit írtak róla: "a nagy kékvirágú leánykökörcsin, a Pulsatilla grandis Wender itt is él". Visszaérve a felvezető útra már nincs sok hátra. Mindenkit lenyűgözött a túra, és már csak hab volt a tortán, amikor vissza-visszapillantva a Bélavárra megláthattuk napfényben is.

A kocsikhoz fél 6 felé értünk vissza. Indulás után rövid idő múlva utunkat a podságai-szoros bejáratánál fekvő kolostornál megszakítottuk, és visszasétáltunk a forrásokhoz. Ittunk a csodatévő, Buzsor (Bujor) nevű időszakos forrás vízéből, mely egy nagy sziklafal, a Forrás Sziklája (Piatra Izvorului) tövében fakad. A forrással szemben a berki szellőrózsák, a tavaszi kankalinok, a májvirágok és podságai-szoros napsütötte sziklái marasztaltak még néhány percre. Az újbóli elindulást csak a bivalyok látványa és a rájuk vigyázó pásztorral való beszélgetés állította meg. Meg tudtuk, hogy igen jámbor jószágokról van szó, akár meg is lehet őket simogatni, amit én nem vállaltam be. A földútról kiérve az Aranyos-völgyében Torda felé haladtunk. Úgy döntöttünk, hogy a Buru és Magyarlóna közötti szakaszt most kihagynánk, inkább 20 km-rel többet utazunk, de a Torda és Gyalu közötti autópályán megyünk haza. Az autópálya egyrészt a jó minőségével, másrészt pedig a szemben lévő hegyek látványával örvendeztetett meg bennünket és este hét óra előtt visszatértünk szállásunkra.

A sofőrök első dolga egy koccintás volt erre a csodás napra. Majd Sanyival, Amival bográcsban megmelegítettük a toroskáposztát, melyet jóízűen elfogyasztottunk. Desszertként egy kis madártejet vittünk még a szervezetünkbe. Majd a nappaliban a gyerekek elkezdtek játszani, amit mi már csak csukott szemmel követtünk.

A megtett út

Az út albuma

Kapcsolódó album