A Biharban ilyenkor még javában tél van
Már harmadik hete van tervben egy havas csúcs elérése. A múlt héten már összeállt a csapat a Koncsiszta megmászására, de szombat reggel a stabil 2-esről 3-as lett a lavinafokozat a Tátrában, így tovább toljuk a ennek a csúcsnak az elérését. Ezentúl az időjárás-előrejelzések is sorra becsaptak. Borult, csapadékos időt jeleztek, de a webkamerák ragyogó napsütést mutattak. Így némi türelmetlenség mellett Sanyival elhatároztuk, hogy lesz, ami lesz, megpróbálunk egy kisebb hegyet. Nagy-Bihar az Erdélyi-Szigethegység legmagasabb pontja. Térkép szerint az út felfelé 11 km és 900 m szintemelkedés. Téli körülmények között szép kihívás ez is. Ráadásul viszonylag könnyen elérhető a "beszállás". Csütörtökön este három főről kilenc főre duzzad a jelentkezők száma. Pénteken Feri is gondolkodóba esik, úgy néz ki vasárnap tízen indulunk. Aztán szombat estére ötre csappan a létszám, de ez tervünket nem befolyásolja.
Reggel háromnegyed négy előtt pár perccel megérkezik Sanyi Andival, Rozival és Petivel. Gyorsan bevackolok, és irány a Bihar-hágó. Esik az eső, sötét van, nem igazán jók a vezetési körülmények. Néha eláll az eső, és mintha tisztulna az idő. De ez csak álom marad, Vaskohsziklás után a 75-ös útra kanyarodva szembesülünk a valósággal. A tájat fehér lepel borítja, itt a csapadék nem eső formájában jelent meg. Tovább emelkedünk, egyre több a hó. Az utat takarították, de ahogy közeledünk a hágóhoz felmerül a hólánc elővételének gondolata is. Lassan telik az utolsó 16 km, főleg a végén, amikor már elég havas az út. Az utat szegélyező köveken lévő legalább 30 cm-es hósapka, már jelzi, hogy nem lesz egyszerű a csúcs elérése, de bízunk a sikerben. A Debrecen táblától közel 4 óra telt el mire megérkezünk. 207 km-t mutat a kilométeróra, persze a városban már 20 km-t megtett Sanyi mire összeszedett bennünket.
Még csak fél nyolc van, de alig találunk helyet, ahol parkolhatunk a kocsival. Ennek nem a rengeteg síelő az oka, hanem a méteres hó, ami az utat szegélyezi. Egy kitakarított helyen sikerül helyet találnunk. Rövid reggeli, azután öltözködünk. Bepakolunk zsákjainkba, ami most elég könnyű, hisz nem kell technikai felszerelés. Persze mint kiderül később a néhány dekás símaszk nagyon jól jött volna.
Az útról már látszik a piros jelzés, ezt követjük. Kezdetben néhány centis csak a hó, jó tempóban indulunk. Mire a házakat elhagyjuk a hó kicsit mélyebb lesz, 10-20 cm puha hóban haladunk. Peti megy elől hihetetlen jó sebességgel. Az út jól követhető, sok a jelzés. Valószínű népszerű lehet más időszakban, de most senki sincs rajtunk kívül. A friss hótól gyönyörű a táj, igazi téli hangulat. A hegyen ülő felhő nem túl bíztató, de azért reménykedünk. Néha még úgy néz ki, mintha világosodna, tisztulna. 1300 m-en igaz csak rövid szakaszokra, de néha térdig süppedünk a hóban. A széles dózerútról balra élesen le kell térnünk egy keskenyebb útra, ami felvezet a gerincre. Itt már jobban emelkedünk, de viszonylag jól haladunk itt is. Az út gyönyörű, teljes szélcsend van és nincs hideg sem. Egyetlen zavaró jel van, folyamatosan hull a hó, de nem zavaró mennyiségben. Ahogy egyre feljebb érünk a hó mennyisége is egyre több lesz, egyre gyakrabban haladunk térdig érő hóban. De Peti rendületlenül töri az utat, így nagyon jól haladunk. 1550 m körül kiérünk az erdőből. A köd egyre nagyobb, a látótávolság egyre kisebb. Néha-néha derékig ér a hó. Itt már nem árt a váltott vezetés, a lányok megtapasztalják, hogy míg hátul szinte séta, elől küzdeni kell minden lépésért. Feltámad közben a szél is, és a folyamatosan hulló puha havat, jeges dara váltja fel. Zordabbakká válnak a körülmények, de azért megyünk tovább. 1600 m felett igazán mostohák lesznek a körülmények. Fent vagyunk a gerincen, ahol a viharos erejű szél ezer tűként hordja a fedetlen arcunkba a jeges darát. Kissé meglassulva, de halad tovább a csapat. Sanyi egyszer egy reménytelen kísérletet tesz. Egy jégtömbbé fagyott fenyő mögött keresne egy kis zugot, ahol a szél enyhébben fújna, de teljesen esélytelen. Még haladunk néhány métert felfelé, és elhangzik egy vélemény: vissza kellene fordulni. Józanul gondolkodva teljesen ésszerű a dolog. Hisz mi az ami ránk vár? 6,5 km és 300 m szintemelkedés. Ez nem lenne túl sok, hisz az eddigi távot, 4,5 km-t és 550 m szintet szűk 2 és fél óra alatt teljesítettük. Az eredetileg meghatározott visszafordulás idejéig még van 3 és fél óránk. Ez még ha nem is bőven, de valószínű beleférne. Persze nem is ez az érv, hisz fizikailag egyikőnk sem fáradt. Inkább a lelket gyötörte meg az idő. No és egy-két testet is, hisz nem mindenkinek teljes a felszerelése a téli körülményekre. Tanakodás. Én nem szívesen fordulnék meg, hisz nem ezért jöttem. De Petinek és Rozinak elege volt ebből. Teljesen logikus az érv: a kitett gerincen valószínű nem javulnának, csak romlanának a feltételek. Legalább öt óra harc az elemekkel, önmagunkkal. Van-e erre szükség? Sanyi is jönne még, de nem meri visszaengedni a fiatalokat. Számomra hihetetlen dolgot állít, azt mondja, hogy az általam hagyott nyomokat pár perc alatt betemette a hó. Kételkedem, mert legalább térdig süppedve jöttem elől. Mivel mindenki mereven tartja magát elhatározásához, rábólintok: ennyi volt mára, elindulunk lefelé. Alig haladunk tíz percet és saját szememmel tapasztalom, eltűntek a nyomok. Örülök Sanyi kitartásának, hogy csak együtt mozoghatunk. Egy kicsit haladunk, majd felvetődik a kérdés: merre haladjunk tovább. Mindenki mást érez és mond. A nagy fehérségben vagyunk, tejfölszerű ködben. Nincs egyetlen tereptárgy sem, ami segítené a tájékozódást. No és nem egyértelmű a lejtő sem, mert 180°-ban mindenfelé közel egyenletesen lejt a terep. De akkor merre? A GPS-re hallgatunk, ami mutatja, hogy merre jöttünk fel. Az irány nem egyezik senki megérzésével sem. A felfelé vezető úttal párhuzamosan haladunk visszafelé, de attól néhány tíz méterre. Nem megyünk gyorsan, mert derékig vagyunk itt is a hóban. Eldöntjük, hogy 90°-ot fordulva visszamászunk, mert talán meg lesznek a nyomaink. No és valóban megtaláljuk azokat, habár épp csak látszanak. Aztán beérünk az erdőbe, eláll a szél, megszűnik a jeges dara, és a nyomok is egyre markánsabban mutatják az utat. Megállunk egy szélcsendes helyen, rövid pihenő, a csúcsra szánt csokit elfogyasztjuk, majd haladunk tovább. Időnk van bőven, így lejjebb Sanyi előveszi hólapátját és megnézzük a hórétegződést. 1300 m körül 30-35 cm friss hó van. Kicsit bánjuk, hogy feljebb nem néztük meg, de hát a jeges darás szélben talán érthető okok miatt mással foglalkoztunk.
Egy óra előtt már visszaérünk a kocsihoz, rövid túra lett. De legalább Andi így még felér Pestre. A visszafelé vezető úton jókedvűen próbáljuk elemezni a napot, a tanulságokat. Egy dolgot megtanulok: téli túrára símaszk nélkül nem érdemes elindulni. Azt a pár dekát érdemes a hátizsákban "cipelni".
A gerincen, a Visszhangos-kő közelében ilyen körülmények fogadtak.
