Tordai-hasadék / Cheile Turzii

Románia, Torockói-hegység

Megtapasztaljuk, hogy mit is jelent az: "elveri a jég"

Reggel 7 óra után néhány perccel hagyjuk el a várost. Szombat lévén jól tudunk haladni. A határon még az útlevél ellenőrzése előtt látok egy bódét, ahol Rovinetát árulnak. Mivel nem áll senki előtte, ezért úgy döntök, itt veszem meg a matricát. Elég körülményesen, lassan dolgozik a hölgy, és amikor kész, akkor ér a meglepetés. A 13 helyett 21 leit kér. Mivel minden számla kész volt, a feláras 8-as is, ezért kifizetem, de megjegyzem neki, hogy soha többet nem állok itt meg.

A következő megálló Körösfő. Megtudom, hogy a templom szomszédságában lévő harangozót kell keresni és megkérni arra, hogy megtekinthessük a templomot. Nem kell mondani, hogy a szomszédságban több ház is volt, de jó érzékkel kiválasztom a helyest, és bejutunk. Gyönyörű, egyszerű templom. Éppen ez fog meg bennünket. A kazettás famennyezet és a varrottasok különös, meghitt hangulatot sugároznak. Kívülről is körbesétáljuk. A messziségben magasodik egy csúcs, valószínű a Vigyázó, melynek felső részét még hó fedi. Itt viszont már tavasz van, rügyeznek a bokrok és fák, megjelennek az első virágok is. Mielőtt beszállnánk a kocsiba megnézzük a vásárt is.

Következő tervezett programunk a Tordai-hasadék megtekintése. Mivel Kolozsvár felé közeledve egyre nagyobb a forgalom, ezért úgy döntünk, hogy Lonánál (Luna de Sus) lekanyarodunk és rövidítünk az úton - legalább is távolságban. Azt tudom, hogy néhány helyen elfogy az út, mivel ősszel jártunk errefelé. Szamoshesdáton (Hasdate) balra kanyarodunk, ahol most megtapasztalom, hogy több kilométeren aszfaltmentes az út. De viszonylag így is jól lehet haladni az épülő autópálya mellett. Magyarpeterdre (Petresdii de Jos) begurulva már látjuk a hasadékot. Az útról egy utcába befordulok, ahol a jelzés is haladt, néhány méter még megteszünk, majd leállítom a kocsit. Szépen süt a nap, kék az ég. Ami és én bakancsra váltunk, a gyerekek - lustaságból - az edzőcipőnél maradnak. Bele is egyezünk, mint később kiderült, hiba volt. A másik hiba az esőkabát kocsiba történő hagyása. Szóval egy üveg vízzel, könnyített nyári felszereléssel elindulunk, és néhány száz méter után elérjük a hasadék bejáratát.

Az égbe törő sziklafalak, tornyok és a tavaszi virágpompa lenyűgöznek bennünket. Mászókkal is találkozunk több helyen, az utakban csillognak a fényes nittek, standok. Végigsétálva a hasadékon vesszük észre, hogy mögöttünk rendesen beborult az ég, de maradunk eredeti tervünknél, felül jövünk vissza. Felfelé menet villámlik és dörög az ég, de bízunk benne, hogy hátha elhalad előttünk balról jobbra. Menetközben kökörcsinek, több színben pompázó apró nőszirmok és sok más virág kísér utunkon. Az út közepe táján megerősödik a szél, és a felhők fekete lepelként borítotják be a tájat. Ekkor már tudjuk, kicsi az esélye annak, hogy ne ázzunk el. De azért én még reménykedem. Aztán el kezd cseperegni, majd egyre sűrűbben esik az eső. Nem esik igazán jól, de úgy vagyunk vele, hogy sietünk, és talán nem ázunk el annyira. Reménykeltően egy rövid időre el is áll. Aztán igazi nagy cseppekben zúdul ránk az égi áldás, úgy, hogy szinte fáj, amikor becsapódnak a cseppek. Néhány perc múlva csendesedik, majd meg is szűnik az eső. Megyünk gyorsan, szótlanul, és reménykedünk, hogy ennyivel megúsztuk. Pár perc múlva apró jég formájában kapjuk a csapadékot, majd ez is megszűnik. Végül pedig néhány perces szünet után az egész megkoronázásaként fél cseresznye nagyságú, sűrű jégeső. Kopog a fejünkön, fülünkön, hátunkon, kezünkön és combunkon. Megtapasztaljuk, hogy mit is jelent az, amikor valakit elver a jég. Valóban elég kellemetlen érzés, amikor a fülünk lassítja le a jégdarabkák, egyébként elég gyorsnak tűnő mozgását. Fanni egy darabig bírja, majd egyszer kitör belőle: "Apa! Miért vagyok én itt?" Miért, miért? Hogy legyen élményed. Persze akkor ő nem érzi azt, hogy "minden úgy jó, ahogy van". Pedig így utólag szerintem nem is volt annyira rossz ;-) Öt-tíz percig ver bennünket a jég, majd visszavált esőre, amit szinte már észre sem veszünk, és így érjük el a kocsit. Gyorsan átöltözünk száraz ruhába, befűtök a kocsiba, és indulunk tovább.

Újból rövidíteni szeretnénk, ezért Borrév (Buru) irányába indulunk Középpeterden (Petrestii de Mijloc) keresztül. Az út pillanatok alatt elfogy, de ez már nem meglepő. Végül is jól le van döngölve, nagy lyukak sincsenek benne. Miután elhagyjuk a második falut is, kettéágazik az út. Az egyik a hasadék felé visz, a másik pedig számunkra ismeretlen hely felé, mert táblának nyoma sincs. Elindulunk ebbe az "ismeretlen" irányba, és mire felérünk egy domb tetejére elkezd esni újból az eső. Egyszer régebben már átéltük azt, amikor egy ilyen típusú út pillanatok alatt járhatatlanná vált esőben. Így szeretnénk minél hamarabb kikerülni innen. Településnek nyomát sem látjuk, illetve egyetlen egy kereszt utal az emberi jelenlétre. Így aztán gyors döntés, menjünk tovább. Néhány kanyar után már a faluban vagyunk. De, hogy melyikbe és merre tovább? Fogalmunk sincs, mert mióta letértünk erre az útra egyetlen települést jelző, egyetlen közlekedési táblát nem láttunk. Kiszállok a kocsiból, de teljesen kihalt a falu. Így tovább haladok, és az egyik utcában észreveszek két gyermeket. Gyorsan kipattanok a kocsiból (persze még esik az eső, de ez nem zavar), és a térképpel a kezemben elindulok feléjük. Próbálom megkérdezni, hogy az általam tippelt Borzestiben vagyok-e. Megértik kérdésemet, és ékes román nyelven válaszolnak is. Lehet azt gondolták, értem azt amit mondanak? Az egészből két dolgot tudok meg. Az egyik, hogy ott vagyok, ahol gondoltam, Borzestiben. Másodszor, hogy itt vége az útnak. No ennyit a rövidítésről... és ekkor beugrott egy kép. Erre az útra kanyarodva, ami a térkép szerint Borrévre (Buru) megy, a táblán csak Borzesti volt feltüntetve. Így aztán gyors megfordulás, és a rövidítésből 30 km-es hosszabbítás lett.

Az út további része már egyszerűen megy. Az Aranyos völgyében futó 75-ös útról Torockó (Rimetea) felé lekanyarodva az út minősége enyhén szólva kívánnivalót hagyott maga után. Itt már nem lehet a kátyukat kerülgetni, mert az út olyan, mint egy szita. Persze a rosszban annyi jó volt, hogy ezek nem olyan túl mélyek. Nem úgy, mint legutóbbi, radnai utunkon. Szerencsére a közel 7 km-es szakaszt viszonylag gyorsan magunk után hagyjuk, majd rövid idő múlva megpillantjuk Torockó jellegzetes házait és a Székelykövet. Egyszerűen megtaláljuk szállásunkat, a Muskátli panziót is. Bepakolás után kicsit sétálunk a faluban, majd betérünk a Forrás borozóba, ahol áfonyalikőrrel koccintunk a szerencsés megérkezésünkre.

Az út albuma