Bocsásza / Vârful Buteasa

Románia, Bihar-hegység

Az első sáfránytúra

Hét elején kezdődött az egyeztetés. – Mit szólnál egy vasárnapi tátrai vagy bihari kiránduláshoz? Jó időt jósolnak.– Rendben, a bihari jobban tetszik. Két fő (Sanyi és én) már meg volt, ezután csak a kocsit kell megtölteni. A terv a Bocsásza megmászása tavasszal, amiről úgy gondoltuk, és nem csalódtunk, téli körülmények között. A csapatból Ricsi barátunk szívesen társult, néhányan egyből elzárkóztak, egy ember még ingadozott. Egy jó hangulatú kedd este után meg van a negyedik fő is. Józsi nem hiszem, hogy tudta mire vállalkozik, de határozottan csatlakozott csapatunkhoz.

Vasárnap hajnalban minden a terv szerint alakult, negyed 5-kor már mindenki a kocsiban volt, irány Biharfüred. Jó tempóban tudtunk haladni, nem kellett kocsikat előzgetni, nem is hátráltattak. Így aztán már hét óra előtt a Hotel Jadolina parkolójában voltunk.

Két pillanatot kellene még megjegyezni. Az egyik a szerpentines úton felfelé történt. Sanyival már előzetesen beszélgettünk arról, hogy jobb lenne a tervet módosítani. Eredeti elképzelés szerint Biharfüredről felmegyünk a Kis-havas oldalába, majd leereszkedünk a Cserepes-patak völgyébe, és onnan felmászunk a Bocsászára. Visszafelé pedig ugyanezen az úton jövünk. Sanyinak ez nem annyira tetszett, javasolta, hogy egy másik úton jöjjünk le, például a gerincen. Ez a 20 km-es túrát 30 km-re hosszabbította volna meg. Én csak annyit mondtam neki még pénteken, hogy majd a csúcson meglátjuk. De ott reggel a gyönyörű napsütésben nekem is tetszett az ötlet. Sőt: ne a Bocsászával kezdjük, hanem menjünk a gerincen, végig a Havasokon, majd onnan a Bocsászára, és az eredeti tervből csak a visszafelé út maradjon meg. Azért is javasoltam, mert nézetem szerint, és ez be is igazolódott, ez látványban sokkal szebb. Felvetettük a kocsiban, hogy módosítanánk egy "kicsit" a terven. Gyors szavazással, egyhangúlag eldöntöttük: ezt az útvonalat választjuk.

A másik, főleg a nap hátralévő részét figyelembe véve, egy tanulságos jelenet volt. Miután begurultunk Biharfüredre Sanyi észrevett az út mellett egy csokor sáfrányt, és javasolta, hogy álljunk meg. Le szeretné fényképezni, mert nem hiszi, hogy többet látni fogunk. Én már nagyon untam a vezetést, így válaszom csak annyi volt, hogy haladunk. Majd ha ő vezet, akkor megállhat.

Némi öltözködés, pakolás és egy kis frissítő elfogyasztása után indulásra készen volt a csapat. Két bakancsot is vittem, arra gondolva, hogy majd a helyszínen eldöntöm, melyiket vigyem. Ricsi barátom megerősített: nem lesz itt nagy hó, elég ide a gyengébb is. Ez volt a nap második tévedése.

A Csodaforrás mellett elhaladva lekanyarodtunk a Mező-havasra vezető útra. Néhány lépés után már a havat tapostuk, amely elkísért majdnem egész utunkon. Sanyi le-lemaradozott, állítása szerint növényritkaságokat talált, és fényképezésével töltötte idejét. Természetesen nem hagytuk magára, bevártuk, majd ösztönöztük, hogy azért van még néhány kilométer hátra, és ha így haladunk az út felénél ránk sötétedik. Ennek az lett az eredménye, hogy a dózer útról a fenyvesbe kanyarodva Sanyi előre ment, és diktálta a tempót. Az út itt kezdett emelkedni, de őt ezt nem zavarta. Egy kis idő után javasoltuk neki, hogy a hátizsákját rakja tele sziklákkal, mert ilyen tempóban délre lezavarjuk ezt a pár km-t. Kiérve az erdőből a rétre csodálatos látvány tárult elénk. Szikrázó napsütésben ott pompázott előttünk a Mező-havas. Balra pedig utunk egyik célját, a Bocsásza kiemelkedő csúcsát is láthattuk. Innentől kezdve a panoráma szinte az út végéig lenyűgöző volt. Kicsit feljebb emelkedve, ahol elolvadt a hó, megjelentek a sáfrányok. Visszanézve pedig a Kis-havas irányába, a sáfrányok által megszínesített lila hegyeket láttunk. Meg is jegyeztük Sanyinak, valóban nagy kár volt, hogy nem álltunk meg a kocsival virágokat fényképezni.

Nem egészen másfél óra múlva már a Mező-havason reggeliztünk. Józsi barátunkat csodálattal töltötte el a táj szépsége, persze mondanom sem kell, bennünket sem hagyott hidegen. A hegy egyik oldalát még hó borította, a másik oldalát pedig "sáfrány-szőnyeg". Mesébe illő volt, valahogy így lehet elképzelni egy Tündér-rétet.

A Bohodei-nyeregbe leereszkedve megtekinthették a fiúk azt a helyet, ahonnan egy Borostyán-legenda szerint, egy októberi hideg estén két holdat is lehetett látni. Egyre erősödő szélben, de napsütésben, némi szuszogás közben feljutottunk az Istenek-havasa csúcsára. A hó akkora volt, hogy a törpefenyők nem akadályoztak a mozgásban, mindet eltakarta a hó. Harmadjára voltam ezen a csúcson, de ez volt az első alkalom, amikor is az orromnál tovább láttam. A déli oldalon kerestünk egy szélvédett kis zugot, és így a meleg napsütésben jó volt beszélgetni, pihenni és szemlélni az előttünk elterülő tájat.

A csúcsfotó elkészítése után követtük a gerincet, majd egy névtelen "dombon" át a Horgas-havasra értünk. A szél és a hó innen állandó társunk lett. Egyre több felhő gyülekezett felettünk, így időszakosan a napsütés is ki-kimaradt. A Horgas-havason is megpihentünk egy szélvédett bivakhelyen, ahol egy kis étellel és itallal feltöltődve gyönyörködtünk a tájban, amit délről a Nagy-Bihar havas csúcsa zárt le. Közel négy órás gyaloglás után Sanyi mindenkit megbiztatott pozitív kisugárzásával, miszerint már majdnem megtettük az út egynegyedét. Ez persze senkinek sem vette el a kedvét, és tulajdonképp nem is állt nagyon messze az igazságtól.

A következő szakaszon egyre jobban fújt a szél és egyre kevesebbet sütött a nap. A hosszú lassú emelkedőkön Ricsi diktálta a tempót, ami nem volt túl gyenge. Mielőtt elértük volna a következő csúcsot a Sík-havast, több helyen sáfrányok rétjein kellett átkelnünk, ahol nehéz volt olyan lépést találni, hogy ne lépjünk egyetlen virágra sem. Megérkezvén a Sík-havas csúcsára szintén találtunk egy szélvédett helyet, ahonnan a közeli Bocsászára nyílt nagyon szép kilátás.

A szokásos pihenés, falatozgatás után elindultunk utunk legmagasabb csúcsa felé. A felolvadt hó egyre rosszabb minőségű lett, sorozatosan szakadt be alattunk, hol térdig, hol pedig combig. De töretlenül mentünk tovább, és közel hét órás gyaloglás után feljutottunk a Bihar-hegység harmadik legmagasabb csúcsára, az 1792 méteres Bocsászára. A kilátás minden fáradtságot kárpótol. A nap sugaraitól felmelegedett sziklákon jól esett ülni. Láthattuk az összes csúcsot, amit ma bejártunk, decemberi túráink csúcsait, a Kis-havast és a Ló-havast, másik irányban pedig a Vigyázó csúcsa emelkedett.

A csúcsról leereszkedve kissé jobbra tartottunk a jelzett úttól. Egy gyönyörű fenyvesben rendesen vesztettük a szintet, míg elértünk egy patakot. Akár vissza is fordulhattunk volna, de úgy döntöttünk, hogy a patak mentén ereszkedünk tovább, bízván abban, hogy az Ördögmalom-vízesés szikláit megkerülvén még azt is beiktathatjuk fakultatív programként ebbe a túrába. Az erdőben a hó kezdetben nagyon jól tartott, így nem álltunk el ettől a módosítástól. Később aztán egyre meredekebbé vált a hegyoldal, és a hó is romlott, sokszor beszakadtunk. Így Ricsi javaslatára mégis elhagytuk a patak követését, mellyel akkor már mindenki egyet értett. A patakvölgyre merőlegesen mentünk fel a gerincre, melyre Ricsi nem kis izzadtság árán tökéletes lépéseket varázsolt. Feljutván láttuk, hogy szemben egy újabb patakvölgy van, és annak másik oldalán az előzőnél még meredekebb hegyoldal. Megtanulmányoztuk térképünket, és láttuk, hogy ez a patak még a sziklák előtt találkozik a másikkal, így ha ezt követjük nem értünk el semmit. Viszont a szemben lévő, igaz elég meredek hegyoldal túloldalán van a jelzett út. Döntésünk szerint ezt választottuk, leereszkedünk a patakhoz, azon átkelünk, és felmászunk a szemközt lévő hegyoldalon. Egyetlen kérdéses dolog volt, milyen széles a patak és hogyan kelünk át rajta. Józsi a világ legtermészetesebb módján, megnyugtatóan közölte velünk, hogy mi máson, egy hóhídon. Lejjebb kerülvén az már látszott, hogy a patak elég széles, így átkelése lehet kisebb problémákba fog ütközni. De elszántan folytattuk utunkat, és feltűnt két hóhíd is. Az egyiket kiválasztva megközelítettük azt. Nem volt teljesen meggyőző, hogy el fog bennünket bírni, de azért a reményt nem adtuk fel. Átkelve rajta a másik oldalán már jól látszott, hogy teljesen biztonságos. Sanyinak fel is ajánlottam, hogy kap egy fényképet, de ő úgy döntött, hogy inkább átengedi ezt a mögötte haladó Józsinak. Talán nem bízott abban, amit mondtam neki, hogy biztonságos? A patakon átkelve már csak hegyoldalt kellett leküzdenünk. Ricsit Sanyi váltotta fel, és bebizonyítatta ő is tehetségét. Néhány perc múlva már a jelzett út mellett lévő romos pásztorlak mellett voltunk. A terven túli, két gerincen történő hólépcsők készítését itt pihenték ki a fiúk. Elindulás után beértünk egy erdőbe, ahol fokozatosan eltűnt a hó, így könnyebbé tette az ereszkedést a Cserepes-patakhoz.

Rövid pihenő után vágtunk neki az utolsó hegynek, a 300 m-es emelkedőnek. Szép komótosan feljutottunk a Kis-havas oldalába, ahol sosem látott látványban volt részünk. Az egész hegyoldalt sáfrányok borították. A fehér felhőkkel tarkított kék ég, mint háttér, a késő délutáni napsugarakban fürdő virágtenger csodálatos látványa lenyűgöző volt.

A lefelé vezető úton, ami azért még felfelé is tudott menni, ismét megjelent a hó. Ennek már nem nagyon tudtunk örülni, ha lehetett a csapat minden tagja kikerülte azt. De szép nyugodt tempóban újból ott voltunk a Csodaforrásnál, innen pedig már csak néhány lépés volt a parkoló. Jól eső érzés volt a méteres hóban történő, 40 km-es és közel 2000 méteres szintemelkedéssel járó Bocsásza-kör után, élményekben gazdagon a kiinduló ponton lenni.

A hazafelé történő indulás előtt még egy pohár forró csokit, illetve kapucsínót megittunk a hotel büféjében, és nem maradt más hátra, mint hogy a kocsit magunkkal együtt visszahozzam városunkba. Belényes felé vezető után még egy naplementében volt részünk, aztán már csak a döcögős út maradt a sztorizgatásokkal. A határ után egyre csendesebb lett a kocsi, a hátsó sort elnyomta az álom. Terv szerint tíz órára begurultunk Debrecenbe, és egy órán belül mindenki nyugovóra térhetett.

Az út albuma